Örök emlék..
Sejtelmes volt az éjszaka, nem lehetett tudni mit hoz a sötétség… A fák kísértetiesen suhogtak és fülsüketítő szél fújt be a nyitva maradt ablakokon. A lámpafény pislákolva világította meg az egyetlen szürke járdát. Későre járt már, talán csak két házban égett még lámpás. A tragédia óta az emberek nem merészkedtek ki az utcákra. Hosszú hetek teltek már el a gyilkosságok óta. Egy csoport bosszúszomjas fiatal s idősek egyaránt, falkába verődve járták az apró falu utcáit s tartották félelembe az ott „élőket”.
A gyermekek még akkor sem mehettek ki játszani, ha a nap sütött…Ezt a jelenséget pedig már-már teljesen elfelejtették a falu lakói. Felhők borították az égboltot, a napsugarait elfojtva.
A minisztériumból hetente legalább két alkalommal eljöttek és az újabb szabályokat ismertették. Minden alkalommal egyre szigorúbb döntéseket tűztek ki a templom ajtajára. A legutolsó határozatban kijárási tilalmat hoztak.
Ezen az éjjelen szinte ragyogott a hold fénye, oly erősen tündökölt hogy áttörte a heteken óta leszállt és uralkodó ködöt. Éjfélt ütött az óra…egy nagy fekete ballonkabátos férfi sétálgatott a járdán. A tilalmat megszegve és az emberek ámulatát ki vívva.
Arcát csukja takarta el. A lámpafénye sem árulta el ki ő valójában. Az utca elejétől számítva a negyedik tölgyfánál állt meg. Felváltva tekintett hol a téren álló, hol a csuklóján lévő órára. Azonban nem jött senki. Félórával érkezése után, megunhatta a várakozást és távozott.
Az utolsó házban is leoltották a lámpást. Egymás után kattantak a zárak és csapódtak az ablakok.
Az utca újra csendesedni kezdett. A szél is halkult, a szorosan összefonódott felhők is utat engedtek a sugárzó holdfénynek. A második ház ajtaja nyikorgott és a nyíláson halovány fénycsóva folyt ki a sötét előkertre. Törékeny alkatú, fehérbőrű, hosszú fekete hajú lány lépett elő és a levegőbe szagolt. Mélyeket szippantott, mintha a tenger sötétjéből bukott volna fel. A fény előtt állt, ezért nem lehetett látni az arcot, de nem lehetet idősebb huszonöt évnél. Szatén hálóköntös ölelte körbe testét, derekán lazán megcsomózva. Kijjebb lépett az ajtóból és sétálni indult a fekete úton. Alig telhetett el tíz perc egy idős, ám éles női hang sikította a lány nevét. Lágyan vitte a szél a könnyed nevet. Irine. Ijedtében összerezzent és megfordult. Gyors léptekkel indult vissza a ház felé. Az ajtó ismét becsukódott, a fénycsóva a semmibe veszett. A zár ismét kattant, és ismét csend borult…
A halk szellőt éles esőcseppek csapódása zavarta meg. Először csak szemerkélt, majd egyre gyorsabban érték a földet a váratlan vízcseppek.
Két fekete csuklyás alak árnyéka rajzolódott ki az elmosódott, csillogó aszfalton. Bár, mintha csak szellemek lettek volna, percek múlva eltűntek… elállt az eső, friss földillat suhant végig a kihaltnak tűnt falun. A főtéren álló magas fákkal körülölelt óra három órát ütött. A két árny ismét előbújt a semmiből . Az út két széléről sétáltak lassan középre. Megtartották a három lépés távolságot és megálltak egymással szemben. A sötét takaró még mindig az arcukba borult. Az egyik sejtelmes alak magas volt s vékony. Csuklyája alól gyenge ugyan de fénylő vöröses hajtincsek hullottak vénakék találjára. A másik idegen tán csak egy kicsivel volt alacsonyabb. Aranyszőke haja dúsan borult vállára. Nem talált viselt, de ugyancsak sötét volt ruházata, mint titokzatos társának. A hosszú igencsak megviselt garbója tartotta melegen karcsú testét. Hosszú lábait egy harangaljú kordnadrág védte a csípős hidegtől. Még mindig mozdulatlanul álltak, s csak tekintetük fürkészte a természet adta csodás tájat, mi körülvette őket. A hirtelen jött szél, lefújta a szőke, garbót viselő csuklyáját. Rémülten temette tenyerébe arcát. A számára már jól ismert ifjú közelebb lépett és megragadta az elfedő kezeket. Lágyan megcsókolta azokat s szorosan tartotta tovább. Az imént még rémült társból, nyugodt oltalmazott lett. Miután a védelmező elengedte a csontos vékony kezeket, levette csuklyáját. Párja teljesen elgyengült és a pirosló ajkak után kapott, de nem tudta teljesíteni szándékát s várt. –vajon mi fog történni- gondolta. A vörös fiú letérdelt s ki nyújtotta egyik kezét táncba hívva a sápadt „gyermeket” . Az bizonytalanul nyújt, a biztos kéz felé. A kérő nem titkolva örömét húzta szorosan magához. Derekába kapaszkodott és lassan, könnyeden lépkedni kezdtek kettőt előre, egyet jobbra… Néha-néha ajkuk összeért pár pillanatra. A pár gyengébbik szereplője a vezető vállára hajtotta fejét. Ki szeretettel fogadta a döntést. Keze fel-s le csúszkált a domború háton. Még halk vággyal teli levegő vételük is hallatszott a lecsendesedett időben. Mintha ők kellettek volna a tiszta égbolthoz…s csak miattuk ragyogna a hold olyan mesésen…
Letekintett a vállán heverő szerelmesre és mélyen hajába szagolt. Finom, illat áramlott végig a levegővel együtt szervezetébe.
Hajnalodni, világosodni kezdett így el kellett válniuk. Nehezen vettek búcsút úgy érezték nem tölthettek egymással elég időt. Túl hamar jött a pirkadat. Túl hamar érte őket utol a fájdalmas rideg valóság. Számukra nem volt elé ennyi.. még mindig egymásra vágytak. Muszáj volt. Hátra nyúltak csuklyájukért és szomorú arcukat kényszeredetten fedték el újra. Gyengéd, hosszú csókkal váltak el… Végleg. Soha nem láthatták többé, a másik szerelmes s vágytól csillogó tekintetét. Senki nem tudhatja mi lett a sorsuk, tán még ő maguk sem. Illatukat máig viszi a szél távolabb és távolabb az egymás követő falvakba, városokba … Lehet ez egy örök emlék lesz mi kószál fölöttünk, mindazokért akik már nincsenek köztünk.
Írta:heey^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése